A halálmotívum az utolsó verses kötetének központi témájává
vált (rákkal való küzdelem). A cselekedeteivel való elszámolás és
felelősségvállalás tudatában alkotta a Számadás című hét szonettből álló
versfüzért.
Világképi
jellemzők:
- Társadalmi változások
- új filozófiai irányzatok
- Életfilozófiák (Nietzsche)
- freudi mélylélektan
- érték- és személyiségválság
- ön- és társadalomfelismerő folyamat
A kötet szerkezetileg különböző műveket tartalmaz:
individualista és kollektivista ( az egész emberiségért könyörgő
költemények) írások is megjelennek.
Téma: a szerelem, civilizált társadalom,
elmúlás. Kosztolányi világképe individualista, pesszimista, értékválasztásban
bizonytalan, önmagát elemző, agnosztikus. Világnézeti sokszínűség jellemzi mind
a költőt, mind a kötetét.
Nyelvi-stilisztikai
jellemzők
A művekben használt stilisztikai eszközök teremtik meg a
kötetben a feszültséget. A költő ötvözte korára jellemző
stílusirányzatait.--> Klasszikus modernség (szimbolizmus, naturalizmus,
szecesszió), impresszionizmus, nominálisstílus ( a főnevek túlsúlya), hangos
gondolkozás, szabad versszerűség( szeszélyes rímképlet), metaforák hiánya,
különböző fajtájú rímek, töredezettség,folytonosság.
A Halotti beszéd tipikus eszköze az intertextualitás. A
kötet jellegzetes költői képeihez tartozik az ég és az álom.
Halotti
beszéd:
A költemény címe és első mondata az első szövegemlékünket, a
Halotti beszéd és könyörgés című művet idézi. De itt a közös emberi sors
helyett, az ember egyszeriségét, egyediségét és megismételhetetlenségét
állítja. Az idő végtelenségére utal a „nagy időn”, a „jövőben” kifejezésekkel.
Ennek az ellentét képzi a maga konkrétságával a „soha” időhatározó szó. Ugyanez
az ellentét – a konkrét és az általános szembeállítása – az elhunyt életének
bemutatásában is megnyilvánul. Ebben az életében „örök embernek” nevezhető a
mulandóság, az ember halandósága. Többször is utal az egyediségre: „Ilyen az
ember. Egyedüli példány”, „homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az
egyetlen egy”. Legnagyobb hatást az ékírás metafora kelti: „ rá ékírással van
karcolva ritka, / egyetlen életének ősi titka”. A modern időkre utal a záró
gondolat: „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer”. A versből azt sem
tudjuk meg, hogy hol élt az elhunyt. A konkrét helyszín hiányát a „Nem leled...
se itt, se Fokföldön, se Ázsiában” helyhatározókkal érzékelteti. Az sem derül
ki, hogy ki az, akit temetnek, férfi volt-e vagy nő, öreg volt-e vagy fiatal.
Ebből az következik, hogy az egyedi megismételhetetlen létünk, mégis általános,
mert mindannyian halandóak vagyunk. A költemény alapmotívuma tehát
„bármikor-bár hol-bárki” gondolata. Ennek ellentétét képezi az ember
egyedisége. A költő az emberi lét megismételhetetlen és egyedi voltát a „Nem
élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél”
hasonlattal érzékelteti. A kincstár- metafora az élet értékét hangsúlyozza.
Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a fény-metafora is. Ez a fogalom a Boldog,
szomorú dal befejező részéhez kapcsolódik, mivel itt választ kapunk arra, hogy
mi az a kincs, amire vágyott. A vers befejező részében Kosztolányi a „hol volt,
hol nem volt” mesei fordulatot alkalmazza. Itt az elhunyt személyét általánossá
teszi, kiterjeszti a többi emberre is. Az „egyszer volt, hol nem volt…”
mesekezdő mondatból az „egyszer” itt a költemény utolsó szavaként szerepel. Ez
a szó itt az egyszeri életet jelenti.
Esti Kornél éneke
A cím visszautal az Esti Kornél novellák
hősére, Kosztolányi alteregójára. A versben megfogalmazott relativizmus éppen
túlhangsúlyozottsága folytán eltakarja a vers tényleges üzenetét, az egyéni
döntés és választás értékét és felelősségét, s még inkább annak szabadságát.
Mindenkinek meg kell adni a világgal való egyéni kapcsolatteremtés, ítélkezés
és értékelés lehetőségét. A búvár-hasonlat ismételt polémia Babitscsal, az
egyneműség illetve polivalencia jegyében. Kosztolányi szerint a dolgok, a világ
jelenségei nem ambivalensek, azaz kettős értelműek és értékűek, egymást
ellentéteiben kizárók, hanem polivalensek, azaz sokfélék, sokértelműek,
sokféleképpen megítélhetők. Kosztolányi szkeptikus (=kétkedő), még inkább
agnosztikus a világot egyirányúsíró gondolatrendszerekkel szemben, mert azok
szükségszerűen leegyszerűsítik a sokszínű világot.
Marcus Aurelius
Ars poetica, filozófiai költemény.
Rómában, Marcus Aurelius lovas szobrának látványától megihletve írta e versét.
Az óda hangneme magasztos, ám tárgyilagosan egyszerű. A vers egésze Marcus
Aureliusnak, az emberi nagyságnak és a bamba tömegnek a szembeállítására épül.
Az első versszakban ezt azzal érzékelteti, hogy olyan képet fest elénk, melyben
a középkori Róma lenn, a völgyben hever, míg Marcus Aurelius fönn, a Capitolium
csúcsán lovagol. A költő a színekkel, és a színek ellentétével is játszik. A
császár szobrának szemei ragyognak, ez tükrözi vissza lelkének lobogását.
Jelzők sokasága, és számos alliteráció erősíti az ellentétet az imperátor és a
tömeg között. Aki szellemileg felette áll a többieknek, annak egyedül kell
megvívnia apostoli harcát a sokasággal szemben, az árral szemben kell úsznia. A
császár nagyszerű alakjához végig hozzákapcsolódik a szenvedés és az
elkerülhetetlen halál gondolata. A halál törvénye alól senki sem vonhatja ki
magát. Az 5. versszaktól egyes szám első személyben kezd beszélni. Az utolsó
két strófában saját lelkéről beszél, hogy aztán végül újra nevén szólítsa
Marcus Aureliust, mint az első versszakban, ezzel keretbe foglalva a verset.
Hajnali
részegség
Létösszegző vers, gondolati költemény. A cím az
egyik legősibb alkotás-lélektani mozzanatra, az illuminációra utal a jelzős
szerkezet mindkét tagjával. Két világot szembesít egymással Kosztolányi: a lent
és a fent, a hétköznapiság és a fölöttünk álló világot. Más összefüggésben a
mindennapiság és az ünnep, a bezártság és a teljesség világát. E kettő
szembeállítása azonban a Kosztolányi-világkép egészében nem egymást kizáró
értékű; a köszönés gesztusa valószínűleg a létezés egészére vonatkozik, melybe
mind a két világ beletartozik.
Ének
a semmiről
Az
élet intermezzo (közjáték) az azt megelőző és követő semmiben; az ember
természetes létállapota a semmiben való leledzés, melyet csak megzavar a
kényelmetlen és rövidre szabott földi sors. Az életet, a szenvedést, a halált
elviselni mindenkinek magának kell, még akkor is, ha a múlt példái paradox
módon éppen a “de nem felelnek, úgy felelnek” gondolata jegyében segítenek. A
vers különössége, hogy a súlyos, filozofikus témát játékos, virtuóz rímelés
ellensúlyozza, amire példa lehet az ősebb - erősebb - ismerősebb - merő seb
rímsor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése