Elégikus szemlélet Berzsenyi Dániel lírájában

Az antik költészetben az elégia az epigrammánál hosszabb disztichonban írt lírai alkotás. A műfajra jellemző a nyugodt, rezignált, bánatos hangnem, amely miatt eleinte panaszdalnak is nevezték. A lemondás, a siratás, a panasz állandósult témája lett a műfajnak. 

Az elégikus szemlélet okai Berzsenyi lírájában:

A költő a klasszicizmus és a romantika határán alkotott. Horatiusi életfilozófia: az „arany középszer”, határozta meg életét és költészetét is. Niklai birtokán elzárkózva élt. Költészete kezdetén ódákat írt, amelyiket elküldött Kazinczynak, aki először nem válaszolta versekre. A csalódottság hatására magánéleti elégiákat kezdett írni. Az elégikus létszemlélet Berzsenyi Dániel egész életművében megjelenik: nem határolható el a z óda és az elégia műfaja ( elégikus óda).

Osztályrészem:

A vers középpontjában az egyén áll. A vers három szerkezeti egységre bontható: az ifjúkor elmúlása, jelenbeli helyzet, a költészetéről vallott felfogás. A jelenkor ódai emelkedettsége a kényszerű lemondás miatt elégikus hangnemmel vegyül. A metaforikus hajón utazó költői lélek nem az álmokról, hanem azok beteljesüléséről mond le. A vágyakat a költészeten belül próbálja újra élni.

A közelítő tél

Érték-és időszembesítő vers. A folyamatos pusztulást a negatív festés eszközével jeleníti meg az évszak-toposzokat használva, vagyis az elmúlást szimbolizáló ősz képeit a fiatalságot szimbolizáló tavasz képeinek a hiányával ábrázolja. Az elmúlás melankolikus hangulatát a hangszimbolika és az időmértékes verselés is erősíti. 

Levéltöredék barátnémhoz:

Az episztolától egyre inkább eltávolodó, végül elégiába forduló vers. A címbeli töredék arra utal arra, hogy a mű episztolának indult, de a költő figyelme önmagára irányult, így mégsem lett episztola A múlt értéktelítettsége kerül szembe a jelennel. Az emlékezet és a képzelet idézheti vissza az értékeket. Az elmúlás ebben a költeményben is megjelenik napszak-toposz formában. A vers első szakaszában személyes utalások találhatóak a címzetthez: „Ne kérdezd barátném!...”. Az első vsz. még a távol levő barátnő kérdését fáradt mélabúval utasítja el, hiszen úgyis ismeri- őt nélkülözve - társtalan magányát, a további vsz.-ok mégis a megtagadott választ fejtik ki, valójában az elhárított kérdésre felelnek.
Ezt a strófát követően döbben rá az olvasó, hogy nem költői levelet olvas, hanem egy szimpla elégiát. Berzsenyi a levélszerű megszólítást követően átcsap gondolatai szárnyán egy természeti kép kibontásához. A szüret-esti magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe: cselédei már nyugovóra tértek, ő pedig egyedül-, mint mindig – a többiekkel lelki közösséget nem találva agg diófája alatt tüzet gerjeszt. Gondolati párhuzamot a „szüretem”, „estvéli óráit” és az „agg diófám” kelt. Idillikus hangulat tárul elénk. A kanóc („parázs”) pislogó lángjába nézve megindul az ábrándozás folyamata: elszakad a környező világ kiábrándító szürkeségéből „s egy szebb lelki világ szent óráit” éli át. Kínzó ellentét tárul fel itt is a száműzöttség, a kiábrándító jelen s a színes, az érzelmekben és hajdani „tükörképekben” gazdag múlt között- tudatosítva a pótolhatatlan veszteségeket.

A külső világ sötétségbe burkolózik, mely az apró fényvillanásoknak köszönhetően teszik érzékletesebbé a sötétséget. A költő lelkében világos van. A külső és belső világot összekapcsoló elemek: „Kanócom pislogó lángjait szemlélem, a képzelet égi álmába merülök”, „Az őszibogárnak búsongó hangjai felköltik lelkemnek minden érzéseit”.

A költő a mű végén a korábbi reális képsor életsorsát összegző jelképpé emeli: így lesz a magányos szüreti este az élet estéjévé, az öregedés jelképévé. Vizuális elemek: A költeményen végigvonul a tűz metaforája: „kanócom pislogó lángjait szemlélem”, „szelíd szerelem hamvadó szikrája”. A kanócpislogó lángja a hamvadó, kihűlő szerelmet asszociálja. Hanghatások: Az őszi bogár búsongó zümmögése pedig melankolikus lírájának „szomorgó nótáját”asszociálja.