Történelem- és létértelmezés Madách Imre Az ember tragédiája című alkotásában

Az embertragédiája (1861)

Arany János véleményezése mellett készült el. Témáját tekintve a bűnbeesés és az édenkertből való kiűzés történetét dolgozza fel.  A teremtés történet csak a mű kerete, a lényegi tartalmat Lucifer és az Úr konfliktusa adja. Műfaja drámai költemény, emberiség- vagy könyvdráma. Ez a műfaj az emberiség örök kérdéseire keres válaszokat, a líra és a dráma mű nemeinek sajátosságait vegyítve Madách külföldi műveket vett alapul Az embertragédiája megírása során: Dante: Isteni színjáték, Goethe: Faust. A mű kétszintes dráma: túlvilág és a mindennapi életszintjén játszódik.  A drámai szituációt nem a szereplők cselekvései, hanem e két világ közötti feszültség hozza létre.

Történelemértelmezés:

A történet alapvázát a teleologikus történelemszemlélet adja, amely szerint a történelem meghatározott célnak alárendelten halad lineárisan előre. Madách saját korának eszméit vizsgálja a műben. Legfontosabb filozófiai eszméi a hegeli filozófia, ebből a tézis- antitézis-szintézis elve. Madách eltér az eredeti elmélettől abban, hogy a szintézis nem egy magasabb szintű etikai minőség hordozója, nem fejeltebb, hanem csak más. Korának természettudományos elméleteit is megfogalmazza: Ilyen a frenológia, vagyis a koponya alkata határozza meg az ember jellemét és képességeit, illetve az entrópia-elmélet, vagyis a Nap kihűlése következtében a Föld pusztulásáról szóló tan. Harmadik eszmei iránya a szocialista tanok, ebből a legjelentősebb Fourier utópikus szocialista tanai a jövő társadalmáról. Hegel történelemfilozófiája szerint minden történeti korszakot egy-egy vezéreszme határoz meg. Egy eszme megjelenik, kibontakozik, de a megvalósulása során eltorzul, a visszájára fordul, és ebből az ellentétből egy új eszme születik. Az eszmék az emberiség múltjában, Madách jelenében és az elképzelt jövőben fejtik ki hatásukat. A történeti színek alapkonfliktusa az Ádám által képviselt nagy, szent eszme és az eszméket eltorzító gyakorlat közti összeütközés. Ádám hisz a nagyszerű eszmékben, küzd is értük, de mindig csalódni kényszerül bennük.

Létértelmezés:

Ádám a történelem csomópontjain végighaladva folyamatosan azzal szembesül, hogy az eszme, amelyért lelkesedik, amint megvalósul, szükségszerűen mindig meg is bukik az emberi természet, a társadalom törvényszerűségei miatt. A teremtés teljesen értelmetlennek tűnik, nincsen követhető eszme, az emberi lét nem tart sehova. Luciferrel szemben az Úr a keretszíneket leszámítva nem szerepel a műben. Ennek oka, hogy Madách a műben deista filozófiát képvisel. Isten megteremtette a világot, majd hagyja a maga útján haladni. Ezt fejezi ki "A gép forog, az alkotó pihen" mondat. Lucifer, Ádám és Éva együtt testesíti meg az emberi teljességet. Ádám idealista optimizmusa áll szemben Luciferrel, a józanész pesszimista hirdetőjével, mint a szellemi és a materialista világ kettőssége.

Mikszáth Kálmán látás-és ábrázolásmódjának sajátosságai a Jó palócok és a Tót atyafiak novellában

A XIX. századi magyar széppróza nagy újítójaként tartjuk számon Mikszáth Kálmánt, aki a realizmus felé közeledett. Regényeinek, novelláinak középpontjában népi hiedelmekre épülő mozzanatok jelentek meg. Mikszáth próza irodalma társadalmilag 3 rétegből építkezik: parasztábrázolás, felvidéki polgárság, dzsentrivilág bemutatása. A parasztábrázolást Mikszáth honosította meg a magyar irodalomban ( habár Jókai Mór regényeiben is találkozhatunk paraszti származású karakterekkel, de nála sosem főszereplőként jelentek meg).

Látás-és ábrázolásmódjának sajátosságai:

Az elismerést és a népszerűséget két novelláskötet - a Tót atyafiak és A jó palócok hozta meg. A paraszti témát szép irodalmi szintre emelte. Rámutatott arra, hogy ezen emberek lelkében is mély konfliktusok zajlanak. Az író ábrázolásmódjának fontos jellegzetessége az anekdotázás, ami élőbeszédszerű szóhasználatával közvetlenné, hitelessé teszi. Mikszáth hőseit idealizálja.

Tót atyafiak (1881)

A kötet négy hosszabb terjedelmű novellát tartalmaz, amelyek hősei a civilizációtól elzárt hegyekben, a természet szoros kötelékében élik mindennapjaikat. Sokkal szorosabb kapcsolatot ápolnak az állatokkal, mint embertársaikkal. Kiemelt szerepe van a természetnek, gyakran cselekménybefolyásoló magyarázó funkcióval rendelkezik. A novella cselekményét a szereplők békés, idilli életét feldúló konfliktusok kibontakozása képezi. Mikszáth népi babonákat, hiedelmeket ismerő mesemondóként van jelen. Jelen van a népi gondolkodásmód: mesébe illő túlzásokkal érzékelteti hőseinek idilli körülményeit. A novellák árnyalt és részletes lélekrajzot tartalmaznak. A spontánmesélő kedv rendkívül közvetlenné és könnyeddé teszi az elbeszélésmódot. A főhőseit kezdetben kívülállók szóbeszédéből ismerjük meg. Különböző konfliktusok hatására bekövetkező cselekmények mutatják meg valódi belső értékeiket. Az író tudatosan alkalmazza  a késleltetés és a balladai homály eszközét.

A jó palócok (1882)

A tizenöt rövidebb novellát tartalmazó kötet Mikszáth szülőföldjére kalauzolja az olvasót. Mikszáth falvakban élő palóc hősei sokkal közlékenyebbek, mint a tót hegyek lakói. Mikszáth gyakran szereplőinek szemszögéből szemléli a történéseket, és csak annyi információt közöl, amennyivel az adott szereplő rendelkezik ( szabad függő beszéd). Mikszáth rendkívül szűkszavúan ábrázolja az eseményeket, a sűrítés és a sejtetés eszközével teret enged az olvasói következtetéseknek. A természetleírásokat mellőzi, de a táj végig kíséri az eseményeket.  A népi hiedelmek, babonák a novellákban fontos cselekmény formáló erővel rendelkeznek. Ábrázolásmódjára nosztalgikus-elégikus hangnem jellemző, amelyet gyakran humoros elemek tesznek változatossá.

Kosztolányi Dezső Számadás című kötetének nyelvi-stilisztikai és világképi jellemzői

A halálmotívum az utolsó verses kötetének központi témájává vált (rákkal való küzdelem). A cselekedeteivel való elszámolás és felelősségvállalás tudatában alkotta a Számadás című hét szonettből álló versfüzért.

Világképi jellemzők:

• Társadalmi változások
• új filozófiai irányzatok
• Életfilozófiák (Nietzsche)
• freudi mélylélektan
• érték- és személyiségválság
• ön- és társadalomfelismerő folyamat

A kötet szerkezetileg különböző műveket tartalmaz: individualista és kollektivista ( az egész emberiségért könyörgő költemények)  írások is megjelennek. Téma:  a szerelem, civilizált társadalom, elmúlás. Kosztolányi világképe individualista, pesszimista, értékválasztásban bizonytalan, önmagát elemző, agnosztikus. Világnézeti sokszínűség jellemzi mind a költőt, mind a kötetét.

Nyelvi-stilisztikai jellemzők

A művekben használt stilisztikai eszközök teremtik meg a kötetben a feszültséget. A költő ötvözte korára jellemző stílusirányzatait.--> Klasszikus modernség (szimbolizmus, naturalizmus, szecesszió), impresszionizmus, nominálisstílus ( a főnevek túlsúlya), hangos gondolkozás, szabad versszerűség( szeszélyes rímképlet), metaforák hiánya, különböző fajtájú rímek, töredezettség,folytonosság.

A Halotti beszéd tipikus eszköze az intertextualitás. A kötet jellegzetes költői képeihez tartozik az ég és az álom.

Halotti beszéd:

A költemény címe és első mondata az első szövegemlékünket, a Halotti beszéd és könyörgés című művet idézi. De itt a közös emberi sors helyett, az ember egyszeriségét, egyediségét és megismételhetetlenségét állítja. Az idő végtelenségére utal a „nagy időn”, a „jövőben” kifejezésekkel. Ennek az ellentét képzi a maga konkrétságával a „soha” időhatározó szó. Ugyanez az ellentét – a konkrét és az általános szembeállítása – az elhunyt életének bemutatásában is megnyilvánul. Ebben az életében „örök embernek” nevezhető a mulandóság, az ember halandósága. Többször is utal az egyediségre: „Ilyen az ember. Egyedüli példány”, „homlokán feltündökölt a jegy, / hogy milliók közt az egyetlen egy”. Legnagyobb hatást az ékírás metafora kelti: „ rá ékírással van karcolva ritka, / egyetlen életének ősi titka”. A modern időkre utal a záró gondolat: „Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer”. A versből azt sem tudjuk meg, hogy hol élt az elhunyt. A konkrét helyszín hiányát a „Nem leled... se itt, se Fokföldön, se Ázsiában” helyhatározókkal érzékelteti. Az sem derül ki, hogy ki az, akit temetnek, férfi volt-e vagy nő, öreg volt-e vagy fiatal. Ebből az következik, hogy az egyedi megismételhetetlen létünk, mégis általános, mert mindannyian halandóak vagyunk. A költemény alapmotívuma tehát „bármikor-bár hol-bárki” gondolata. Ennek ellentétét képezi az ember egyedisége. A költő az emberi lét megismételhetetlen és egyedi voltát a „Nem élt belőle több és most sem él, / s mint fán se nő egyforma két levél” hasonlattal érzékelteti. A kincstár- metafora az élet értékét hangsúlyozza. Ugyanezt a gondolatot fejezi ki a fény-metafora is. Ez a fogalom a Boldog, szomorú dal befejező részéhez kapcsolódik, mivel itt választ kapunk arra, hogy mi az a kincs, amire vágyott. A vers befejező részében Kosztolányi a „hol volt, hol nem volt” mesei fordulatot alkalmazza. Itt az elhunyt személyét általánossá teszi, kiterjeszti a többi emberre is. Az „egyszer volt, hol nem volt…” mesekezdő mondatból az „egyszer” itt a költemény utolsó szavaként szerepel. Ez a szó itt az egyszeri életet jelenti.

Esti Kornél éneke 

A cím visszautal az Esti Kornél novellák hősére, Kosztolányi alteregójára. A versben megfogalmazott relativizmus éppen túlhangsúlyozottsága folytán eltakarja a vers tényleges üzenetét, az egyéni döntés és választás értékét és felelősségét, s még inkább annak szabadságát. Mindenkinek meg kell adni a világgal való egyéni kapcsolatteremtés, ítélkezés és értékelés lehetőségét. A búvár-hasonlat ismételt polémia Babitscsal, az egyneműség illetve polivalencia jegyében. Kosztolányi szerint a dolgok, a világ jelenségei nem ambivalensek, azaz kettős értelműek és értékűek, egymást ellentéteiben kizárók, hanem polivalensek, azaz sokfélék, sokértelműek, sokféleképpen megítélhetők. Kosztolányi szkeptikus (=kétkedő), még inkább agnosztikus a világot egyirányúsíró gondolatrendszerekkel szemben, mert azok szükségszerűen leegyszerűsítik a sokszínű világot.

Marcus Aurelius

Ars poetica, filozófiai költemény. Rómában, Marcus Aurelius lovas szobrának látványától megihletve írta e versét. Az óda hangneme magasztos, ám tárgyilagosan egyszerű. A vers egésze Marcus Aureliusnak, az emberi nagyságnak és a bamba tömegnek a szembeállítására épül. Az első versszakban ezt azzal érzékelteti, hogy olyan képet fest elénk, melyben a középkori Róma lenn, a völgyben hever, míg Marcus Aurelius fönn, a Capitolium csúcsán lovagol. A költő a színekkel, és a színek ellentétével is játszik. A császár szobrának szemei ragyognak, ez tükrözi vissza lelkének lobogását. Jelzők sokasága, és számos alliteráció erősíti az ellentétet az imperátor és a tömeg között. Aki szellemileg felette áll a többieknek, annak egyedül kell megvívnia apostoli harcát a sokasággal szemben, az árral szemben kell úsznia. A császár nagyszerű alakjához végig hozzákapcsolódik a szenvedés és az elkerülhetetlen halál gondolata. A halál törvénye alól senki sem vonhatja ki magát. Az 5. versszaktól egyes szám első személyben kezd beszélni. Az utolsó két strófában saját lelkéről beszél, hogy aztán végül újra nevén szólítsa Marcus Aureliust, mint az első versszakban, ezzel keretbe foglalva a verset.

Hajnali részegség

Létösszegző vers, gondolati költemény. A cím az egyik legősibb alkotás-lélektani mozzanatra, az illuminációra utal a jelzős szerkezet mindkét tagjával. Két világot szembesít egymással Kosztolányi: a lent és a fent, a hétköznapiság és a fölöttünk álló világot. Más összefüggésben a mindennapiság és az ünnep, a bezártság és a teljesség világát. E kettő szembeállítása azonban a Kosztolányi-világkép egészében nem egymást kizáró értékű; a köszönés gesztusa valószínűleg a létezés egészére vonatkozik, melybe mind a két világ beletartozik. 

Ének a semmiről 

Az élet intermezzo (közjáték) az azt megelőző és követő semmiben; az ember természetes létállapota a semmiben való leledzés, melyet csak megzavar a kényelmetlen és rövidre szabott földi sors. Az életet, a szenvedést, a halált elviselni mindenkinek magának kell, még akkor is, ha a múlt példái paradox módon éppen a “de nem felelnek, úgy felelnek” gondolata jegyében segítenek. A vers különössége, hogy a súlyos, filozofikus témát játékos, virtuóz rímelés ellensúlyozza, amire példa lehet az ősebb - erősebb - ismerősebb - merő seb rímsor.

Elégikus szemlélet Berzsenyi Dániel lírájában

Az antik költészetben az elégia az epigrammánál hosszabb disztichonban írt lírai alkotás. A műfajra jellemző a nyugodt, rezignált, bánatos hangnem, amely miatt eleinte panaszdalnak is nevezték. A lemondás, a siratás, a panasz állandósult témája lett a műfajnak. 

Az elégikus szemlélet okai Berzsenyi lírájában:

A költő a klasszicizmus és a romantika határán alkotott. Horatiusi életfilozófia: az „arany középszer”, határozta meg életét és költészetét is. Niklai birtokán elzárkózva élt. Költészete kezdetén ódákat írt, amelyiket elküldött Kazinczynak, aki először nem válaszolta versekre. A csalódottság hatására magánéleti elégiákat kezdett írni. Az elégikus létszemlélet Berzsenyi Dániel egész életművében megjelenik: nem határolható el a z óda és az elégia műfaja ( elégikus óda).

Osztályrészem:

A vers középpontjában az egyén áll. A vers három szerkezeti egységre bontható: az ifjúkor elmúlása, jelenbeli helyzet, a költészetéről vallott felfogás. A jelenkor ódai emelkedettsége a kényszerű lemondás miatt elégikus hangnemmel vegyül. A metaforikus hajón utazó költői lélek nem az álmokról, hanem azok beteljesüléséről mond le. A vágyakat a költészeten belül próbálja újra élni.

A közelítő tél

Érték-és időszembesítő vers. A folyamatos pusztulást a negatív festés eszközével jeleníti meg az évszak-toposzokat használva, vagyis az elmúlást szimbolizáló ősz képeit a fiatalságot szimbolizáló tavasz képeinek a hiányával ábrázolja. Az elmúlás melankolikus hangulatát a hangszimbolika és az időmértékes verselés is erősíti. 

Levéltöredék barátnémhoz:

Az episztolától egyre inkább eltávolodó, végül elégiába forduló vers. A címbeli töredék arra utal arra, hogy a mű episztolának indult, de a költő figyelme önmagára irányult, így mégsem lett episztola A múlt értéktelítettsége kerül szembe a jelennel. Az emlékezet és a képzelet idézheti vissza az értékeket. Az elmúlás ebben a költeményben is megjelenik napszak-toposz formában. A vers első szakaszában személyes utalások találhatóak a címzetthez: „Ne kérdezd barátném!...”. Az első vsz. még a távol levő barátnő kérdését fáradt mélabúval utasítja el, hiszen úgyis ismeri- őt nélkülözve - társtalan magányát, a további vsz.-ok mégis a megtagadott választ fejtik ki, valójában az elhárított kérdésre felelnek.
Ezt a strófát követően döbben rá az olvasó, hogy nem költői levelet olvas, hanem egy szimpla elégiát. Berzsenyi a levélszerű megszólítást követően átcsap gondolatai szárnyán egy természeti kép kibontásához. A szüret-esti magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe: cselédei már nyugovóra tértek, ő pedig egyedül-, mint mindig – a többiekkel lelki közösséget nem találva agg diófája alatt tüzet gerjeszt. Gondolati párhuzamot a „szüretem”, „estvéli óráit” és az „agg diófám” kelt. Idillikus hangulat tárul elénk. A kanóc („parázs”) pislogó lángjába nézve megindul az ábrándozás folyamata: elszakad a környező világ kiábrándító szürkeségéből „s egy szebb lelki világ szent óráit” éli át. Kínzó ellentét tárul fel itt is a száműzöttség, a kiábrándító jelen s a színes, az érzelmekben és hajdani „tükörképekben” gazdag múlt között- tudatosítva a pótolhatatlan veszteségeket.

A külső világ sötétségbe burkolózik, mely az apró fényvillanásoknak köszönhetően teszik érzékletesebbé a sötétséget. A költő lelkében világos van. A külső és belső világot összekapcsoló elemek: „Kanócom pislogó lángjait szemlélem, a képzelet égi álmába merülök”, „Az őszibogárnak búsongó hangjai felköltik lelkemnek minden érzéseit”.

A költő a mű végén a korábbi reális képsor életsorsát összegző jelképpé emeli: így lesz a magányos szüreti este az élet estéjévé, az öregedés jelképévé. Vizuális elemek: A költeményen végigvonul a tűz metaforája: „kanócom pislogó lángjait szemlélem”, „szelíd szerelem hamvadó szikrája”. A kanócpislogó lángja a hamvadó, kihűlő szerelmet asszociálja. Hanghatások: Az őszi bogár búsongó zümmögése pedig melankolikus lírájának „szomorgó nótáját”asszociálja.

Az irodalmi és szociográfia jellemzői Illyés Gyula Puszták népe című alkotásában

A népi írók köre köztük Illyés Gyula is arra törekedett, hogy a földművelő lakosságról kialakult kép árnyaltabbá váljon a köztudat számára. A Puszták népe műfaja irodalmi szociográfia, átmenet a szociológia és a szép irodalmi alkotások között. A tudományos tárgyilagosság és a szépirodalmi személyesség keveredése jellemzi. A cselédréteg anakronisztikus életét mutatta be a korabeli közvélemény számára. A puszta ekkor már nem a Petőfi-féle szabad és öntudatos egyén közege, hanem az uradalmi cselédek által lakott terület. Illyés megcáfolja a korban uralkodó hamis magyarságképet.

A mű sajátosságai:

Illyés Gyula epikus alkotásai önéletrajzi jelegűek, megjelenik bennük a saját életútjában véghezvitt társadalmi felemelkedés. A Puszták népe összetett alkotás. Emlékekkel felidézett önéletrajz is. A „népréteg lelkületének” ábrázolása adja az alkotás statikusságát. Jellemző rá a cselekmény hiánya. A pusztai nép életének az elfoglaltság, az állandó, de ismétlődő munka ad értelmet. A dinamizmus érzetének kiváltó oka, a felemelkedés ritka, de létező lehetősége, amit Illyés a saját önéletrajzának hitelével alátámasztott. A mű alapja az elbeszélői én családtörténete, amelyben három korszak választható el egymástól. A nagyszülők, majd a szülők kora, végül az író felnőtt kora. Az elbeszélői nézőpont kettős, keveredik a pusztai lakók egyéni és közösségi megfigyelése. Az adat- és tényleírások tárgyilagosak, míg azok a történeti elemek, amelyeket az elbeszélő is átélt, érzelmekkel átszőtt jelenetek. ( Pl.: Petőfi-élmény emléke).

A pusztai nép és társadalom:

A befejezés nyitott, Illyés csak sejteti a megoldást, azonban egyértelműen kifejezi, az ismertetet közösség életkörülményeinek tarthatatlanságát, így késztetve gondolkodásra az olvasót. Ez a lét a feudalizmus továbbélését jelenti egy polgárosodni kívánó korban. A polgár modern fogalma nem terjeszthető ki a társadalom minden rétegére. A fogalmon túllépve lehetséges a valós polgárosodás. Egyéni karrierépítés során elvész a kapcsolat a pusztai gyökerekkel. Szükséges a pusztai léttől való eltávolodás, majd az ahhoz való visszatalálás. Ezért hivatkozik az író többször is  a bibliai tékozló fiú történetére.